Tavaszi metszés Apukámmal

(illetve kiderül, hogy mi az, amiben szívesen segítek)

Előre felhívom a figyelmet, ez nem egy átlagos, tavaszi metszésről szóló írás lesz. Szövegíró, vállalkozói, emberi gondolatok lesznek benne. Persze, ha kíváncsi vagy, megtudhatod a metszés lényegét is. 🙂 Ha van időd, olvasd el és a végén eldöntöd, hogy érdemes volt-e.

Ahogy beköszön az első tavaszi napsütés, már azon gondolkodom, mit és hogyan fogok megvalósítani a kertben. Először mindig a rózsáimat teszem rendbe. Apukám kertésztechnikus volt; az ő lelkesedése, ahogy a növényekről beszélt, a folyamatos tanítási vágya bennem is megalapozta a kertészkedés iránt érzett rajongást.

A kertészkedés kikapcsolódás

Nekem ez a tevékenység nem munka, inkább kikapcsolódás. Lehet, viccesen hangzik, de például gyomlálás közben teljesen ki tudok kapcsolni, csak arra figyelek, hogy minél jobban megtisztítsam a területet. Metszés közben gondolkodom, tervezgetek, figyelem a növényt, hogyan lehet a legoptimálisabb formát kialakítani. Most is így tettem, és közben ismét megbizonyosodtam róla, hogy mennyi hasonlóságot lehet felfedezni a természet és a hétköznapi élet között.

Rozsa tavaszi metszese
Tavaszi rózsametszés

A rózsák metszése

Amikor Apukám metszeni tanított, mindig harcba szálltam vele. A rózsáknál én meg szerettem volna tartani szinte az összes hajtást, annyira örültem, hogy végre kibokrosodott a növénykém. Ő azonban azt magyarázta, hogy nincs minden ágra szükség. Ha túlságosan szerteágazóra hagyjuk a növényt, akkor megoszlik a felvett tápanyag a szép, egészséges hajtások és a kevésbé erősek között. Így az egyik gátolja a másikat, energiát von el, és az eredmény sem lesz csodálni való. Csak a 4-5 legerősebb hajtást kell megtartani, és azokon lesznek később a legszebb virágok.

Metszés a hétköznapi életben

Ez a szabály – úgy gondolom – nemcsak a rózsametszésnél alkalmazható. Nem árt ezt követni a munkánkban, baráti kapcsolatainkban, a hétköznapi életben egyaránt. Amikor elkezdtem online dolgozni, mindent (is) akartam csinálni, hiszen irodai alkalmazottként is számtalan munkafolyamatban részt vettem, sok tapasztalatot gyűjtöttem az évek során. Arra gondoltam, hogy minél több dolgot felsorolok, annál több ügyfélnek tudok majd segíteni.

Aztán elkezdett letisztulni a kép. Miért foglalkozzak olyannal, amit esetleg nem is annyira kedvelek? Miért csináljam meg azt, ami nem is tölt el akkora sikerélménnyel?

Vágjuk le a fölösleges hajtásokat!

Elkezdtem tehát lemetszeni a fölösleges hajtásokat. A számlázástól, pénzügyi dolgoktól a hideg is kiráz (én tényleg humán beállítottságú vagyok), csak saját részre csinálom. Az adminisztrációs teendőket el tudom végezni, hiszen megvan hozzá a kellő tudásom, tapasztalatom, de nincs tőle sikerélményem. És így haladtam végig a listán. Fokozatosan szűkítettem a felsorolást, azért, hogy tényleg és őszintén írhassam a leendő ügyfeleimnek: „ezek azok a tevékenységek, amelyekben szívesen segítek Neked”.

Miben segítek tényleg szívesen?

  • gépírás (kéziratról, hanganyagról, stb.)
  • szövegírás,
  • korrektúra, szöveggondozás,
  • kreatív tartalmak készítése.

Ezekben a tevékenységekben tényleg szívesen közreműködök, nyugodtan keress meg ezzel kapcsolatban az elérhetőségeim valamelyikén.

Merengés a múltban

Az idei már a második tavasz, hogy nem dicsekedhetek el Apunak a frissen metszett rózsáimmal. Még ma is összeszorul a szívem, amikor eszembe jut egy beszélgetésünk első néhány szava: „Majd a következő metszésnél, amikor én már nem leszek,…” – a mondat végére már nem is figyeltem. Ekkor már tudtuk, hogy gyógyíthatatlan beteg és valószínűleg tényleg nem lesz már velünk a következő tavaszon. Ez volt felém az egyetlen mondata és egyben utalása arra vonatkozóan, hogy hiába küzd hősiesen, hiába nem beszél róla, de tisztában van a végkifejlettel.

Szóval idén sem mutathattam meg neki, viszont ismét megkönnyeztem a metszést. Apukám mindig is büszke volt rám az élet minden területén. Szerintem most is az lenne, és én hálás vagyok neki azért a sok-sok tanításért, beszélgetésért és humorért, amit tőle kaptam. Amikor elkezdett mesélni, elkapta a flow, és bizony sokszor előfordult, hogy én már nem bírtam kivárni a sztori végét: „Apukám! Ugorjunk! Ez nem tartozik a történethez.” Én folyton sürgettem, ő meg csak mosolygott, nem sértődött meg rajta. Aztán vagy megtudtuk a mondandója végét, vagy nem, de mindig jól szórakoztunk a társaságában. Persze most már szívesen hallgatnám a végtelenségig, de sajnos csak az emlékek maradtak…

Na, de „ugorjunk!” 😊 A metszés tényleg jól sikerült; igen, Apukám most is büszke lenne rám. Én pedig bízom benne, hogy a meghagyott hajtásokból csodálatos rózsaszálak fejlődnek majd.